Egyiptomi fajansz amulettek,ékszerek

Pert em Heru - Egyiptomi halottak könyve - A fénybe távozottak könyve

Az eredeti nyelv visszaszerzése a Pert em Heru szerint
/ Hamvas Béla : Scientia sacra - Az õskori emberiség szellemi hagyománya/

A Pert em heru fordítása szó szerint: A fénybe való kilépés. Elsõsorban a halálra készülõk könyve volt, a túlvilágra lépett lélek vezetõje, azé a léleké, aki az életbõl a túlvilágra lép. De azt az utat, amit a léleknek és minden léleknek halála után minden körülmények között meg kell tennie, azt megteheti a lélek saját elhatározásából itt, az anyagi természetben is. Ezért a Pert em heru nemcsak a Halottak könyve, hanem a beavatásé is; a beavatásra várakozónak éppen úgy ki kell lépnie az életbõl, és a sötétség küszöbeit éppen úgy át kell lépnie, mint az elköltözöttnek. A túlvilági út és a beavatás útja azonos: mind a kettõ a fénybe való kilépés, az anyagi világ káprázatának fokozatos leépítése, és a természetfölötti, anyagtalan valóságban való lassú felébredés.
Ha az ember a Pert em heruhoz ezzel a megértéssel közeledik, a könyv olyan misztériumokat fog feltárni, amelyek enélkül sohasem lennének megközelíthetõk. E misztériumok közül az utolsók éppen azok, amelyek a nyelvre, mint az éber szellem megnyilatkozására vonatkoznak. Mert a szellem a beavatás fokain vagy, ami ugyanaz, az elköltözött emberi lélek a túlvilág küszöbein, ha helyes úton jár, egyre világosabbá és fényesebbé válik. A könyv azt mondja: "Egyre hasonlóbb lesz az élõ, napfényes levegõhöz." A változás, amelyen átesik, nem tökéletesedés. A lélek nem lesz több és nagyobb, szélesebb, mélyebb, ragyogóbb és istenibb. A lélek mindössze visszanyeri saját õsi lényét, amelyet az anyagi természetbe való merülésével elvesztett. Az ember visszakapja eredeti égi természetét, s a Pert em heru a lehetõ legpontosabb könyv arról, hogy az egyes küszöbökön az ember miképpen szerzi vissza eredeti szerveit, égi szívét, égi tagjait, szellemi alakját, örök testét, a száhut, égi értelmét - miképpen kapja meg újra halhatatlan nevét, amelyet elvesztett, és miképpen nyeri vissza égi beszédét.
A küszöbök, amelyeken a léleknek át kell haladnia, kérdésszerûek és kétértelmûek. Minden küszöb lépcsõ: vagy fel, vagy le. Vagy a sötétség, vagy a világosság felé. Az ember vagy megteszi a lépést felfelé, s akkor õsi állapotához közeledik, vagy nem tudja megtenni, s akkor az anyagi sötétségbe még mélyebbre zuhan. Az út fel vagy le; de ugyanakkor be vagy ki. Mert a felfelé vezetõ út befelé, a lefelé vezetõ út kifelé vezet. Befelé van a felfelé, és erre van a fény és az éberség és a szellem és az isteni lét; kifelé van a lefelé, s erre van a sötétség, a kábaság és az anyag. A belsõ úton legfelül van az isteni ember, az isteni intelligencia; a külsõ úton legalul van az anyagi természet legkülsõ burka: a külsõ sötétség. A Pert em heru ezt a két végsõ helyet két isteni névvel jelöli meg: az égi ember, az éberség, az isten, "aki irtózik az alvástól", a Nap istene, Ozirisz; a külsõ sötétség, a kábaság, az anyag: Széth.
Az embernek Széth világából Ozirisz világába kell eljutni, akár, ha mint a földrõl elköltözött lélek, a túlvilág küszöbein halad át, akár, ha mint a beavatásra várakozó, a beavatás fokain lép felfelé. S az elsõ fokon, a külsõ sötétség fokán az, amit nyelvnek nevez, sötét és külsõ valami, aminek a lélek megnyilatkozásához semmi köze. Ez a nyelv, amely csupa frázis, közhely, szólam, fecsegés - a felületen úszó, s azonnal elpárolgó lényegtelen, üres szóbeszéd. Ez a köznyelv. A léleknek azonban vissza kell szereznie eredeti nyelvét. A túlvilág minden küszöbén, a beavatás minden fokán, ha sikerrel átlépte, éberebbé lesz: s minél éberebb lesz, annál mélyebb valóság nyílik meg benne, s annál mélyebb valóság nyilatkozik meg számára.
A lélek elejétõl végig képek között vándorol. Minden küszöbön kép fogadja: kígyó, krokodil, skorpió, rovar, madár, vadkan - esetleg istennõ vagy isten. A lélek kísértése, hogy tehetetlen és végzetesen azzá változik, amit megkíván. Így változott anyaggá az õsidõk elején, amikor az anyagot megkívánta, s így változik most lassan vissza szellemmé, ha lénye mélyébõl igazán a szellemet kívánja. Ezért állnak a küszöbökön képek: hogy a lelket megkísértsék és elcsábítsák. Így állnak sorra: a harmatos lótuszvirág, Ptah isten, a bennu madár, a lángoló tûzlélek, a fecske, a kígyó.
Most a lélek már mérhetetlenül magasabb fokon áll, mint amikor elindult. Akkor a külsõ sötétségben élt, teljesen vakon. Most már lát. Akkor nyelve csak a zavaros és értelmetlen fecsegés volt; most már a képeket meg tudja ismerni és meg tudja õket szólítani. Ez már a képnyelv: a költõi, a mitikus, a szimbólum nyelve. Az emberi lélek már megérett arra az éberségre, hogy ne az érzéki anyag sokszerûségébe merülve ezt a sokszerû tartalmatlanságot, hanem a valóságot látva a képek realitását mondja ki.
Amikor a beavatott az Ozirisz-fokot eléri, vagyis amikor az elköltözött elérkezik Oziriszhez, beszáll a napbárkába és az istenséggel egybeolvad: tündöklõ világossággá változik -, a képnyelv is megszûnik, mert a képek is az abszolút lét teljességébe olvadnak fel. Az örök test, a száhu képfölötti, alakfölötti. A száhu nyelve pedig a szellem elemi teremtõ megnyilatkozása.